Szárnypróbálgatások vége – kiállításmegnyitó

A kiállítás metaforikus töltetű címét – A szárnypróbálkozások vége – súlyosan indokoltnak vélhetjük, ha a művész életrajzára pillantunk: S. Hegyi Béla szobrászművész néhány hete ünnepelte hatvanadik születésnapját, vagyis külső szemlélőkként is úgy ítélhetünk, hogy valóban, visszavonhatatlanul elérkezett a próba-időszak lezárásának pillanata. Viszont nyomban leszögezhető, hogy a lezárás eme pillanata egyúttal valamifajta nyitással köszönt ránk: elég körbetekintenünk e kiállítás hallatlan szigorúsággal válogatott kollekciójának alkotásain, hogy megállapíthassuk: itt a lezáró összegzés egyúttal kapukat nyit meg, új utak lehetőségeit és perspektíváit villantja fel.

Együtt vizsgálva és mérlegelve a szakmai életrajz adatait és a kiállítás műveit az mondható el, hogy a műszaki tanár végzettségű, művészeti, szobrászati ismereteit szabadiskolai keretek között, választott mesterei mellett megszerző művész csak ritkán vállalkozik kiállításra – legutóbbi önálló fellépésére húsz esztendeje, 1992-ben Sárospatakon került sor –, merthogy ő nem kiállításokra folyamatosan műtárgyakat termelő alkotó. A sárospataki fellépés óta eltelt két évtized főként monumentális feladatok teljesítésével telt: XIX. századi szobrok helyreállítása, illetve rekonstrukciója, korábbi korok műveinek újakkal való pótlása mellett több megrendelésre készült műve – körplasztika és dombormű – valósult meg: e munkák sorából a pázmándi Kempelen Farkas-portré, a baracskai Vörösmarty-emlék és a XXII. kerületi Bálvány utcai Cziffra György-emléktábla emelkedik ki. És közben műtermében az 1990-es évek óta dolgozott azon az életnagyságú Fiú-szobron, amely talán e tárlat megnyitásával most már véglegesen befejezettnek ítéltetik. Ha a monumentális kompozíciókat és e tárlat műveit együttesen, alaposan megvizsgálnánk, akkor S. Hegyi Béla szobrászi érdeklődésének roppant sokirányú voltára figyelhetnénk fel. A kiállításon felsorakoztatott négy mű a stilisztikai egyhangúságot határozottan elvető alkotói szemléletet tanúsítja, s azt, hogy ez a négy, önálló aurát maga köré vonó műből szervezett együttes önmagában is egy önálló, koncepciózus műalkotásként értelmezhető.

A hagyományos portréból, a figurát és a tárgyakat ötvöző kollázs-plasztikából, az elvont, geometrikus rendszerbe foglalt térkonstrukcióból és a képet és térelemeket, betűket és szöveget szintetizáló installációból felfűződő kiállítási együttes egymástól független, vagy legalábbis egymástól távol eső műkreációs elveket és gyakorlatot reprezentál: hagyományos, klasszikus műforma és innovatív szellemmel áthatott kompozíció, tradicionális eszményeket éltető szobormű és rendhagyó, különös térszervezői, tömeg- és anyagalakítási metódusokat tanúsító alkotás jelenik meg, az állandóságot sugalló és a provizórikus jelleget hordozó szobortárgyak állnak egymás mellett. A művek inspirációs forrásai között felismerhetjük, vagy felismerni vélhetjük a művész műszaki gondolkodásmódját, racionális indíttatását, de műveiben ott munkál a választott mesterek munkásságának öröksége, és a művész-példaképek, a szobrász Borsos Miklós és a festő Kondor Béla művészetének heroikus-humánus szemlélete és hevülete, szellemisége, kikezdhetetlen művészi erkölcse is. És ugyanígy indíttatásokat ad és lenyomatokat hagy az egyéni sors és a közösségi dimenziókban való gondolkozás is. Az anyagalkalmazások gazdagsága, a technikai kivitelezés sokrétűsége, a stilisztikai sokoldalúság, a művek egymástól gyökeresen eltérő felfogásmódja kapcsán tulajdonképpen már eddig is az S. Hegyi Béla szobrászatát éltető kettősségekről szóltunk: a tradíció és az újítás, a változatlan és a változó, az állandó és az ideiglenes, a sík és a tér, a nyitott és a zárt mű, a konceptuális problémafelvetés és a lírai árnyaltság, a mesterségbeli tudással kivitelezett és a készen vett, talált tárgy, a figuralitás és a nonfiguráció nyelvezete válaszolgat egymásnak, villódzik egymással ebben a plasztikai világban, és ez a kettősség teremti meg az egyes művek dinamikus hatásvilágát, és ez indukálja az egyes művek közötti feszült helyzetet és szituációt is.

Ám mindez csak a forma, mindez csak a jelenség külső burkának a megközelítése és leírása: ennél sokkal súlyosabb problémákkal nézünk szembe a művek, illetve az S. Hegyi Béla által elénk tárt műcsoport által megtestesített jelentéstartalmak meghatározása, mondandók kibontása, a szobrászati jelenség értelmezési kísérlete esetén. Hangsúlyozzuk, hogy itt valóban kísérletről van szó, nem lehetünk olyan biztosak magunkban a dolgok meghatározása során, mint amikor azt mondjuk, hogy ez finoman megmunkált és nyersen hagyott kemény gránit, ez rozsdás vas, ez a levegőben meglebbenő papír, ez meg áttetsző, a dolgokat elrejtő drapéria. Feltevéseink szerint ezen eszközrendszerrel előadottan a művész magánéletének, a családi örökségségének tárgyakba foglalt motívumainak és rekvizitumainak konkrét megidézése csakúgy jelen van ezen a tárlaton, mint az elvont szimbólumokba sűrített teljesség-igény, vagy a végtelen-idea plasztikai megragadásának szándéka, vagy a súlyos láncrabigával terhelt kíméletlen sors-képlet, vagy akár a sejtelmességek és a fogalmiságokba burkolózó költői világok, képek, tárgyak és szövegek által megjelenített olthatatlan istenkereső igyekezet. A művek megközelítése kapcsán felmerülő dilemmáink is azt jelzik, hogy itt a jelentéstartományok tágasak, és az értelmezési lehetőségek lazán behatároltak: S. Hegyi Béla művei ösztönzéseket adnak, illetve e budatétényi műegyüttese arra indít, amelyre minden valódi, mélyen meggondolt és hitelesen átérzett műalkotás: hogy a létezés titokzatosságán tűnődjünk, hogy újra meg újra nekirugaszkodjunk a transzcendenciával átitatott megmagyarázhatatlannak.

A szárnypróbálgatásoknak vége. Most már a szárnyalásnak kell következnie, a szárnyalás korlátlan élményével kell feltöltődnie a művésznek, és a szobrász műveit befogadóknak egyaránt.

Wehner Tibor

Elhangzott: 2012. március 22-én, a budatétényi Vén Emil Galériában rendezett kiállítás megnyitóján.
Megjelent: Wehner Tibor Cizellőr című kötetében, 748-750. oldal. Napkút kiadó, 2019.