A Kempelen párhuzam

1995-ben, mikor a szobor első változatát készítettem, felfedeztem egy emberi konfliktust Kempelen életének tanulmányozása során. Ez a konfliktus nálam is fennállt. Ez a helyzet egészen 2013-ig tartott nálam, vagy talán most is tart. A szobor végső koncepcióját erre alapoztam. Úgy lehetne leírni, ahogyan Kempelen Farkas Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása című könyv fülszövegének néhány mondata szól (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.).

„1791-ben jelent meg Kempelen e műve. A szerző híres-hírhedt volt sakkozógépéről, a tudo­mány­történet azt tekinti legfontosabb alkotásának. Kempelen viszont a beszélőgépet tartotta élete fő művének.“

Nagyon sok emberre igaz az e mögött a mondatok mögött meghúzódó jelenség: nem mindig azt tartjuk számunkra jelentős munkának, eredménynek, fontosnak, amit rólunk a külvilág tart. Életünk során a törekvéseink iránya lehet ugyan szándékunk szerint. Az eredmények azonban néha, furcsa módon nem igazolják ezt vissza. Különösen, ha társadalmi életünk napi kontextusában vizsgáljuk a tevékenységünket. Gyakran nem tudjuk eldönteni, hogy cselekvéseinket a mi akaratunk irányítja, vagy valamilyen más akaratnak (helyzetnek, társadalmi erőknek, stb.) engedelmeskedünk. A kempelen-párhuzammal talán úgy fogalmazhatnánk, hogy nem mindig tudjuk: játékosok vagyunk-e, vagy velünk játszanak. Ezért lett a pázmándi Kempelen-portréból egy különös sakkfigura.

Az SHB–Kempelen

Az SHB-kempelen a pázmándi szobor mozgó változata, amely mint egy huszár sakkfigura, szabályos lólépésben tud közlekedni, miközben beszél. Pontosabban: meghatározott program szerint, lólépések sorozatán át (8 + 4 lépés) visszakerül kiindulási helyére. A szöveg, amit elmond, a pázmándi szobor készítésekor keletkezett írásom, melyből lépésenként hangzik el egy-egy szakasz a mozgással szinkronizálva. A figura tud jobbra-balra elfordulni és mindkét fajta lólépést alkal­mazza. Elindulás előtt „körülnéz“, elfordul erre-arra és ugyanezt csinálja az első szabályos lépés után is. Mint aki ellenőrzi, jó helyen van-e?

Az egyes sakktábla mezők felnyílnak, rajtuk lévő domborművek Kempelen beszélőgépének tervrajzait ábrázolják, kissé átírva, alattuk, belül a tervrajzok montázsai. Ezek a mezők úgy vannak elhelyezve, hogy a figura az első 4 lépése során éppen szembetalálkozik velük és ha tovább akar lépni, el kell fordulnia 90 fokkal. Vagyis négy kényszerű irányváltás valósul meg.

Játékos

SHB-Kempelen figurája, a sakk huszár bábujához hasonlít. De se nem sötét, se nem világos, hanem ez is, meg az is. Anyagát tekintve sárgaréz és bronz. Tehát egy olyan sakkbábura hasonlít, amely a két ellenfél (világos-sötét) mindegyik színét magán hordozza.

Játéktér

A kiinduló helyzet az, amibe beleszületünk, ahonnan elindulunk. Ez a kezdet. De csak számunkra. Mert egyszer csak észrevesszük, hogy ott vagyunk egy helyen. Van környezetünk. Ez a játéktér, már vannak itt tőlünk különböző dolgok. Az elindulásunk tétova, nem mindig tudjuk, hogy ahová lépünk, az előre visz, vagy hátra.

Az irányokról is csak később tudjuk meg, hogy vannak, továbbá menet közben fogalmazódik meg valamifajta cél, amely szintén bizonytalan és nem tudjuk merre található. A lépések sora bolyongáshoz hasonlít, látszólag céltalan keresgéléshez. Nyugodt területekhez is visz, de veszélyeket is rejt magában. A lépéseink azonban kötöttek (a játékos karakteréhez kötöttek, a huszár lépések 1 + 2 mező két irányban, vagy 2 + 1 mező két irányban).

Idővel persze, ahogy tisztulnak a dolgok és a lépéseink már határozottak, esetleg kissé “rálátunk” a játéktérre, annak kiterjedésére, akkor a cél is biztosabban megfogalmazódik.

Csak az lesz még a kérdés, hogy miért van ez az egész? Mi, vagy ki mozgat bennünket, késztet e furcsa bo­lyongásra? A magunk erejéből, vagy idegen erő által? Játék ez, vagy valami más? Mi játszunk, vagy velünk játszik valaki? Játékosok vagyunk-e, vagy bábuk?