Rajzolni tanulok

Mester és tanítvány.

A tanítás végső titkát a mester nem szóval közli, mert az nem gondolat. M.S.

A Mesternek nincs szüksége a tanítványra, a tanítványnak van szüksége a Mesterre. H.B.

Mészáros László képzőművészkör Budafok, Tóth József utcai műterme, kb. 1977.


A műterem hangulata erős fülledtséget árasztott. Rendesen lepusztult színházterem, a nézőtéren rajz és mintázóállványok, csak villanyvilágítás, az ablakok besötétítve, a színpadon modell ül/áll, kis zsongás. Ahol a külső világ történéseitől erősen elütő, szokatlan dolgok történnek. Kíváncsivá tett.

A bejárat után, kvázi “recepcióban” valaki kérdőn fogadja a köszönésemet. Mondom, hogy szeretnék megtanulni rajzolni. Gyere beljebb, mondja, majd kerít egy rajzállványt, táblát és egy ív barna csomagolópapírt. Aztán az oldalsó fal elé ültet, ahova nagyméretű gipsz orrot függeszt, kezembe ad egy darab szenet és azt mondja: kezdd el és elmegy. Nekiállnék, de szén először van a kezemben. Furcsa, hogy a fehér gipszet ezzel a fekete valamivel kellene a barna papírra tenni. Jó sokáig piszkálhattam a papíron, amikor visszajött, nézte, hogy mit csinálok, majd azt mondta: engedj ide! és a helyemre ült. Egy mozulattal letörölte a papíron lévő szénport, majd a törléshez hasonló mozdulatokkal firkálni kezdett a papírra. Nekem firkálásnak tűnt, mert ahogyan csúsztatta a kézfejét a papíron, időnként az ujjai közt tartott széndarabot a papírhoz érintette. Úgy mozgás közben. Le-föl, jobbra-balra, átlósan, minden irányban mozgott a kéz és kis idő múlva, a rengeteg különböző erősségű és vastagságú vonalszövedékből kivehetővé vált valami. Olyasmi, mint a giszorr, de nem voltam biztos benne. Merthogy a vonalrengeteg csak sejtetni engedte, hogy majd esetleg ott lesz, de még nincs ott. Ilyenformán… mondta ő és átadta a helyét.

Visszaültem és a tanácstalanságom nőtt.

Azt hiszem, 25 éves voltam akkor, műszaki tanári diplomával rendelkeztem, elég kemény műszaki rajz és ábrázoló geometria tanulmányokon túl. Például meg tudtam tervezni és pauszpapírra tussal megrajzolni egy esztergagép főhajóművét, összes alkatrészeivel együtt, félmetszet-félnézetben. Ezek az ismeretek most egyszeriben semmit sem értek, elszálltak.

Gyerekkoromban másoltam ceruzával íróportrékat, amelyek az “én könyvtáram” című, vászonkötésű sorozat könyveinek első lapjain voltak. Ott könnyű volt a vonalakat és a tónusokat követni, de most ezek az emlékek sem jöttek elő valahogy. Ráadásul amit másolnom kellene, az nem papíron lévő rajz (vagyis vonalak, foltok, tónusok stb.), hanem egy kétszeres életnagyságú, testes, fehér gipszorr a falra akasztva.

Eszembe jutott viszont az anyagok atomszerkezetének a magyarázata. Amikor azt tanultuk, hogy az elektron kering az atommag körül. Azazhogy nem kering, hanem iszonyat-gyorsan mozog, és ha megállna eltűnne. Nincs ugyanis “nyugalmi” tömege és ábrázolni nem tudnánk, mert mire egy pontot jelölnénk ki, már nem ott lenne. Ezért a kémiakönyvekben felhőszerű ábrákat láttunk és azt mondták, hogy az az egész felhő az mind egyetlen elektron, ill. a felhő az elektron “tartózkodási valószínűsége”.

A barna csomagolópapíron, előttem lévő furcsa vonalfelhő tehát, az orr tartózkodási valószínűsége. Bár ennek a gipsznek elég nagy nyugalmi tömege van, ezért nem nagyon értettem, miért így kell ezt is közelíteni. Kerestem a felhőben egy-két erősebb vonalat és próbáltam átformálni, valahogy konkrétabbá, de csak rosszabb lett minden. Mert azt éreztem, hogy bárhová nyúlok a módosításom hatására az orr tartózkodási valószínűsége valahogy csökken.

Kis idő múlva visszajött. Megint a szűkszavu koreográfia: engedj ide! Leült, majd a kezének látszólag értelmetlen, le-föl, ide-oda mozgása és újabb sok vonal következett, amelyek folyamatosan és lassan erősödtek, de egyszerre az egész papírfelületen. Ráadásul az orr mellett lévő falrészlet is fölkerült és ettől valahogyan térbe állt az egész.

Ilyenformán… mondta és visszaadta a széndarabot.

Most már még kevésbé mertem hozzányúlni, mert látszott, hogy tényleg ezzel a módszerrel lehet közelíteni a látványt, de hiába értettem meg a fejemmel, a kezem nem tudta követni. Persze igyekeztem, néha a krétát hozzáérintettem a papírhoz, mintha hasonlóan rajzolnék, de vigyáztam, hogy amikor a szén odaér, a kezem ne mozogjon.

Hát, ez ismétlődött párszor azon az első három órán és kezdtem elkeseredni. Illetve azon mélázni, hogy tényleg ezt akarom-e én csinálni. Meg, hát ez a tanár?,…De a két rövid szünetben irigykedve néztem azoknak a rajzait, akik már nem gipsz orrot, hanem az élő modellt rajzolták.

Megvan még ez a rajz, megőriztem, bár alig nyúltam hozzá azon a délutánon, nagyrészt az ő munkája.

Aztán elkezdtem folyamatosan járni, hetente 4 alkalommal, délután 5-8 ig.

Második emlékezetes korrigálás

Pár évig járhattam már és túl voltam a gipszorron, fülön és koponyán. Következtek a portré és alakrajzok, krokizás, stb. A laza kézmozgású, egész felületen egyszerre dolgozó módszer kezdett hasznos lenni, talán meg is szoktam…. A Tanárt is megszoktam….

Az általános problémákon túljutva egyszer azt határoztam el, hogy készítek egy olyan tanulmányt, pl. portrét, amelyiken összegezem az addig tanultakat. Ezt meg is beszéltem a Tanárral, vagyis akkor már Zolival, hogy most egy kimerítő vállalkozásba kezdenék, szinte fényképszerű részletességre akarok törekedni és ennek a folyamatos korrigálását kértem. Az addig is szűkszavú Mester “rendben van” bővített mondattal válaszolt.

Az újonnan érkezett modell rajzolásához hozzá is kezdtem.

Rendszerint egy hónapig ült egy modell, hetente négyszer három órát, volt tehát 4x4x3= 48 órám ehhez a feladathoz. Valószínű, hogy minden rendben zajlott és már gyakran fordult elő az, hogy Zoli a helyemre ült, hosszasan nézte a rajzot, meg a modellt és szó nékül visszaadta a szenet. Ez persze nem azt jelentette, hogy mindent jól csináltam, csak valószínű érdektelen volt, nem volt jelentősége annak, hogy beleszóljon. Az utolsó héten már én is csak ültem a rajz előtt, néztem a modellt és alig nyúltam a rajzhoz, tényleg nagyon részletezően volt elkészítve, háttérrel, gazdag tónusvilággal.

Aztán egyszer csak jött Zoli,… a koreográfia,… engedj ide!

Egy darabig nézte, nézte a rajzot meg a modellt, nyúlt a szénért ami a kezemben volt.

Na, most tudni kell, hogy amikor az ember finom részleteken dolgozik szénnel, akkor a szenet ki kell hegyezni, ill. olyan éleket kell kialakítani rajta, amelyek alkalmasak a legkisebb változtatás érzékeny elvégzéséhez. Átadtam Zolinak ezt a klasszul kihegyezett szenemet, aki reflexszerű mozdulattal letörte a végét, rám nézett és azt mondta:

Nem érdekel, hogy a szempilláját is meg tudod rajzolni! Nem érdekel, hogy hogyan csillog a fény az orrán!

Ne-kem-KÉ-PET- csi-nálj!

De ezt aközben mondta fennhangon, miközben a vastag szénnel véste a rajzomat, ami által valamiféle erős szerkezetű állványzat kezdett kialakulni a fényképszerű rajz előtt. Majd felállt, visszaadta a szenet és további megjegyzés nélkül átment egy másik rajzolóhoz.

A hatás nem maradt el.

Még egy darabig néztem a rajzomat, rajta az állványzattal, majd óvatosan leszedtem a rajztábláról, összecsomagoltam és hazamentem. Az akkori lelkiállapotomat nem tudom leírni, természetesen. De otthon lefixáltam és a többi, megtartott rajzom közé raktam. Még egy Thuróczy Zoltánnal közös mű!

A tanulság csak később érkezett.

Évek múlva, néhány hónapon keresztül délelőttönként is találkoztunk. Ő a kör műtermében festette saját képeit, én meg egy pályázatra készültem ugyanott. Így megleshettem azt is mit csinál a saját műveivel.

Megint csak meglepett. A kezdés:

Állt a fehér tábla előtt, kezében vastag ecset, palettára nyomott festékek. Nézte hosszan a semmit. Aztán az ecsettel színeket vett a palettáról, keverte egymással, számomra érthetetlen sorrendben, majd azokkal a laza mozdulatokkal elkezdte rakni föl a táblára, foltokban, széles vonalakban, az egész felületen egyszerre. Belelendült, -feledkezett, jó darabig ezt csinálta. Bár egyre többször állt meg a keze és erősen látszott, hogy ellenőrzi, amit fölkent. Rendszerint fák lettek a képen, de volt, hogy nem fák. Azt azonnal fölismertem, hogy rögtönöz, improvizál.

De mi a téma?

És tényleg, mint egy indiai szitárjátékos, vagy jazz-zenész, hangolja a hangszerét, és észrevétlenül megy át a műbe, amiről előtte csak sejtései lehettek. Az első mozdulatokkal vágott rést a semmi falán(az üres vásznon), átment ezen a résen és most utat keres valami - belső? világ felé. Ezt szemlélgeti és próbálja közvetíteni kifelé, láthatóvá tenni, hogy más is észrevegye.

A téma az, amit talál.

Amit talál, az a KÉP, amely összeáll a végén. Ha nem áll össze, akkor NEMKÉP.

Ez hát a tanulság, amely csak később érkezett. Ekkor már pontosabban tudtam, mi értelme van a tanulmányoknak. Amikor már értettem, hogy miért is akarok megtanulni rajzolni. Vagyis, inkább látni. Hogy van a külső világ látványa és van egy belső világ is, ami egyáltalán nem független a külsőtől, mégis más és több, amit szintén látni kell, bejárni, vagy legalábbis érezni, miközben szemléli, vagy megrajzolja az ember. És van részlet és van lényeg. És mindegyik fontos lehet.

De a KÉP a legfontosabb.

Ami létrejön. Esetleg. A rengeteg NEMKÉP után.

Én, ezt tanultam ebben a szabadiskolában. Más nem biztos, hogy ezt tanulta, pedig Zoli, mindenkivel ugyanígy járt el.

De nekem ezek a tanulságok lettek a legfontosabbak, méginkább azok, talán, amelyeket a Tanár, vagyis Zoli nem mondott el és én is csak körüljártam a fönti sorok leírásával és amelyeket a sorok közül lehetne kiolvasni. Azért onnan, mert nem lehet a sorokba beszorítani. Mert ezeknek a tanulságoknak sincs nyugalmi tömegük. Csak tartózkodási valószínűségük van.

Szóval ilyen iskola volt ez. Tényleg szabadiskola. Iskola.

Hmm, …

Iskola nem a Határon. Bár, határokat láttam. Saját határaimat, folyton. És azóta is…

„NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI”.